Péntek
Reggel van, 5-kor felkelek, kivet az ágy, temérdek elintézetlen munkahelyi feladat, a konyha is szalad, a kisebbik lánykám cipője a súrolásból kimaradt. (Oh, ez kész rím, kínrím!) Fél hét, gyerekek ébresztése, etetése, uzsonna elkészítése, italos flakonok feltöltése. Ah, délután, iskola után színházba megyünk, el ne felejtsem a kicsinek a csinos ruhácskáját betenni és elvinni s aztán színház előtt a suliban rá is adni. Szaladás át a boltba, hogy drága csemetéim a suli és a színház között tudjanak mit enni és inni, nehogy elájuljanak éhen-szomjan az előadás közepette. A nagyot elviszi a rokon, a kicsit én. Munkás nap, eltart fél négyig. Háromnegyed négyre a nagylányomért megyek a belvárosba, négy óra tízre pedig a kicsiért a kertvárosba. Megvannak! Átöltözés, evés-ivás, élménybeszámolók. Parkolás, sietős séta a színházhoz, mert vár már minket egy kis barát, aki velünk tart a színházi meseelőadásra. Még életemben nem vártam ennyire gyerekeknek szánt darabot, jóleső bizsergés fut át rajtam: végre hátradőlhetek, lecsukhatom a szemem a sötétben, megpihenhetek. De nem! A darab szörnyű, a gyerekeknek sem tetszik, fészkelődnek, kérdeznek. Színházból ki, téren futkározás, örömmel nézem, ahogy birtokba veszik a teret, örülnek az adventi fényeknek, ám rám tör a fáradtság, kérem őket: gyertek gyerekek, megyünk! Jól neveltek, jönnek, nem kell kétszer mondani – képzeletben vállon veregetem magam. Hazavisszük a barátot, aki egy másik településen lakik. Közben eszembe jut, hogy nincs otthon kenyerünk! Van itt valahol egy éjjel-nappali kisbolt? Nincsen! No, sebaj, akkor már mindegy, kenyér nélkül maradunk, van joghurt, sajt, felvágott, hadd játszanak még a gyerekek, maradunk. Fél kilenckor a széken ülve elalszom, leeső fejemet elkapva riadok, mennünk kell, végérvényesen haza. Otthon, édes otthon! Iskolatáskák, tesicuccok landolnak a földön, kabátok, sálak, sapkák repülnek. Elpakolás, kipakolás, bepakolás. Rendben. Kutyusunknak és macskának enni adni, meg vizet nekik. Vacsora, a lányaimmal. Mi van Maszattal? Kapott már enni a süni? Fürdés. Igen, hálistennek, már fürdés, nem fürdetés, szépen maguktól teszik kislányaim. Milyen ügyesek! De már éjjel 10 óra van, aludni kéne már. S alszunk…
Szombat
Reggel 6 óra. Még lehetne aludni, de megszólal bennem a jókislány, a mai képzési napra kiadott házi feladattal nem vagyok kész. Meg kéne csinálni. Nem, nem kell megcsinálni. Nem kerül rá sor, elfelejti a tréner, a többiek sem csinálják meg, nem, nem bírom már, megint egy feladat, szombat van, hétvége, nem! De, de igen, megcsinálom, ha fene fenét eszik is, azért járok a képzésre, hogy fejlődjek, a tréner csak a javamat akarja, van akaraterőm, fel tudok kelni, le tudok ülni, meg tudom csinálni, az alvás nem fontosabb. S igen, 7-re el is készülök vele. A legkisebb felkel, beengedi a kutyát, a kutya felugrik piszkos, sáros mancsaival a kanapéra. A kanapén fehér takaró. Egy hete mostam. Oh, jaj! Nem, ezzel most nem szabad foglalkoznom, nem szabad leszednem, foltot tisztítani, beáztatni, sok időmet elvenné, be kell vásárolnom (hiszen nincsen kenyerünk), adnom kell a kutyának, a macskának, reggeliznünk kell, elpakolni, beágyazni, elkészülni. A nagylányom egy tehetséggondozó foglalkozásra megy, 9-kor kezdődik, én megyek a képzésre, 9-kor kezdődik, egész napos mindkettőnknek, fél ötkor végzünk. Még szerencse, hogy mindkettő helyszín a belvárosban van, egymástól 2 percre. S a kicsilány? Délelőtt unokatestvérnél, délután a nagyinál. 9-re nem érünk oda egyik helyre sem, késünk, sebaj, szombat van! Hazafelé fürdőruha-csere a nagy sportboltban, ha már elmegyünk előtte. Nagyiéknál felvesszük a kicsit, irány haza. Elpakolás, kipakolás. Rendben. Rendben? Nem. De akkor sem kezdem el a takarítást. Együnk, együtt. Az jó, megnyugtató, feltöltő. A lányok elvonulnak játszani s kérik, jöjjenek át az unokatesók. Jöjjenek. Egy telefonomba kerül és jönnek. Minden kívánságunk így teljesüljön! A gyerekek játszanak, eljött az én időm, elnyúlok a kanapén! Igen, a mocskoson. Nem, nem tehetem, leveszem, foltot tisztítom, beáztatom. Ha már a fürdőszobában vagyok, indítok egy mosást. Új takarót teszek a kanapéra, egy jobbat, egy szürkét, amin talán a kosz sem látszódik meg úgy. No, most elnyújtózom, kezembe veszem a Nők Lapja szeptemberi lapszámát (az aktuális szám sokadik az elolvasatlanok sorában). Nem, előbb kiporszívózom. Meg a kutya és a cica, akik éhesek, szomjasak és simogatásra vágynak. Ellátom őket. Eszembe jut a sógornőm, mi lehet a beteg, kórházban fekvő sógorommal, felhívom, beszélünk, felhívom a lelkipásztort, a másnapi családi istentisztelet iránt érdeklődve, felhívom az anyukámat, hogy holnap mehetünk-e hozzájuk ebédelni. Sms-t váltok a legjobb barátnőmmel. Folytatom a porszívózást, beérek a fürdőbe, lejárt a mosás. Teregetés. Ezt a gyerekekkel csinálom, szokják csak a házimunkát, a terhek együttes cipelését! Unokatesók elmennek este 9-kor, mi pedig teregetünk és közben beszélgetünk. Leülünk és nassolunk, tv-t nézünk, a nagyágyban alszunk, a kicsike hamarabb elálmosodik, összebújunk, simogatásomra alszik el, és vele együtt én is. Pár perces szundikálás után felriadok, a nagylányom még olvas. Jó lenne maradni az ágyban, de felvillan az elmúlt két nap hangulata, és úgy döntök, megörökítem, hogy milyen is egy hétvége a férjem nélkül. És arra gondolok, hogy nekem ez csak 2 nap, mert vasárnap délelőtt megérkezik, de mi van azokkal a kolléganőimmel, ismerőseimmel, barátnőimmel, akik nem 2 napot csinálnak végig így, egyedül…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: