Hónapok óta rakosgattam otthon a Nők Lapja 29. számát, mert arra gondoltam érdekel benne egy cikk a válásról. Az írás a váltott elhelyezés új trendjéről szól, hogy hol is van a gyerek helye. Bár én nem váltam el, de a szüleim igen, és abban nőttem fel, hogy ahogyan ők csinálják, az a természetes. Nagyon kíváncsivá tett, hogy mi az, hogy új trend, hisz nálunk már harminc évvel ezelőtt is ez volt a helyzet, mármint a váltott elhelyezés mindamellett, hogy a bíróság a precedenshez híven „Anyukámnak ítélt” (de rossz így leírni ezeket a szavakat…).
Felnőve sokat gondolkoztam azon, hogy miért volt úgy ahogy. Gondoltam, hogy a munkájuk is indokolta, mert az egészségügyben dolgoztak, az ügyeleteiket össze kellett hangolni, hogy egyikük tudjon velem lenni. Aztán utána gondoltam, hogy nem lehet, hogy csak a praktikum miatt döntöttek így. Anyukám sohasem akart megfosztani Apukámtól, Apa pedig mindig nagyon igyekezett napi szinten részt venni az életemben. De persze már gyerekként is láttam, hogy ez nem megy olyan gördülékenyen mindenhol. Voltak osztálytársaim, barátnőim, akik alig látták az Apukájukat.
Nahát ezzel a kíváncsisággal vettem a kezembe a cikket.
Azt megtudtam belőle, hogy a minden második hétvége klasszikus esete sem a gyerek(ek)nek, sem a szülőknek nem jó igazán. Felborul az egyensúly, hiszen csak az egyik szülőre hárul a napi rutin a feladatok, a tanulás, a másik ehhez képest hétvégi lazítást, szórakozást nyújtja a gyereknek, de valójában kimarad a gyerek életéből. Örülök, hogy a szüleim nem tartották be igazán a klasszikus bírói döntést. Azt hiszem nekem mindenképp jobb volt így.
Magyarországon a régi gyakorlathoz képes, vagyis hogy a gyerek az anyukájával marad, ma gyakori a váltott elhelyezés, bár ennek nincs hagyománya. Ennek sok változata van, de kérdés számomra leginkább az, hogy a szülőket mi motiválja, amikor döntést hoznak? Ha a gyerek érdekeit nézik, akkor ki lehet alakítani egy jó rendszert, ami működhet, és mindenki jól érzi magát. De ha a harag, a düh vagy a bosszú hajt valakit, akkor nagyon el tudnak csúszni a dolgok. Az egyik szülő és a gyerek is szenved a helyzetben. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy történhet meg az, hogy a gyerek eszközzé válik, megfeledkeznek róla, illetve hogy a dühös fél miért nem emlékszik arra, hogy mennyire szerette régen a párját? Józanésszel végiggondolva senki nem tehet ilyet két vagy több (ha több gyerek is van) emberrel, akik nem túl régen élete legfontosabb részét jelentették…és a gyereknek még mindig a legfontosabbnak kell maradnia. Mégis gyakran megesik, hogy elfelejtkeznek erről, és olyat tesznek meg szülők, amit később nagyon megbánnak.
Elmondhatom, hogy bár a szüleim nagyon korrekten, kulturáltan rendezték az ügyeiket egymással, szerettek és törődtek velem, megteremtették a biztonságos otthont. Köszönet és hála nekik! Tisztelet, amiért méltó módon helyt tudtak állni, és meg tudtak birkózni a feladattal! Mégis kialakult bennem egyfajta szkepticizmus, és bizonytalanság, és néha kicsit vendégnek, alkalmi látogatónak éreztem magam Apánál, miután új családot alapított, ahol azért nem tudtam teljesen önmagam lenni, bármennyire is szerettek.
Nem tudom, hogy én hogy csinálnám, de az biztos, hogy igyekeznék a gyerekem helyébe képzelni magam és átgondolni, hogy mi lehet neki a legjobb. És az lehet, hogy nekem nagyon fájna, mert engednem kell, miközben nem akarom. Egy jól működő modellhez sok rugalmasság, türelem és tisztelet kell mindkét szülő részéről, különben előbb utóbb mindenkire kihatnak a következmények.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: